Világszirmok

Egy napon egy fiatal megállt egy nagy város
központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb
szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyűlt össze körülötte, és mindenki az ő
csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt, se egy karcolás, se egy seb,
vagy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív,
amit valaha is látott. Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére, és
továbbra is dicsérte önmagát.

Egyszer csak a sokadalomból egy öreg lépett elő. Csendes hangú, mintha csak
önmagához beszélne:

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem
szépségéhez...

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is
kíváncsi lett, ki merészel ilyesmit állítani.

Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt
sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem
illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb
látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? - suttogták az elképedt
emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett
és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet. Ez tökéletes! A te szíved
tele van hegekkel, sebekkel… csak könny és fájdalom.

- Igen - szólt az öreg - A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el a
sajátomat a tiéddel. Látod? Minden seb a szívemen egy embert jelent. Valakit,
akit megajándékoztam a szeretetemmel. Kiszakítok egy darabot és a mellettem élő
embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket
a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ezért ilyen szabálytalan lesz. De
ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztetnek, amit
megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből,
semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem. Ezek a nyílt sebek, az
üregek... Ha szeresd a körülötted élőket, kockáztatsz. Bár vérző sebeket látsz,
amelyek még fájnak, mégis azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is
szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a
szívük szeretetével.

Érted már, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az
öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy
darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az
öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő
csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda
tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy
tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az
öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak
útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes"
szívvel, amelyből hiányzik a szépség...